Balassa Iván vitatott elmélete szerint a magyarság már a honfoglalás előtt ismerte és termesztette is a kendert. A kötelek és zsinegek mellett a ruházatuk olyan járulékos elemeit is, mint például az öv, kenderrostból készítették. Ezt az elméletet alátámasztani látszik az a tény, hogy a kender szó a honfoglalás előtti időkből származó ótörök eredetű jövevényszó. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a Kárpát-medencei szláv őslakosság a víz közelében fekvő településeken a honfoglalást megelőzően már termesztette.
A szöszkóró haszna és a versenyképes bácskai kender a londoni piacon
A magyarországi kolostorokban a XI. század elején működő kender szövő és fonóházak valamint Szent László tizedszabályozása is (1092) a kender és lentermesztés XI. századi jelenlétére utalnak. A kenderrel kapcsolatos legkorábbi, magyarországi feljegyzések egyike az 1198-ból fennmaradt esztergomi vámtarifákkal kapcsolatos írás. Helységnévként való gyakori használatára 1231-től kezdve vannak adatok. A XIV. század utolsó negyedétől kezdődően többek közt Lencsés György 1570-ben Ars Medica címen kiadott kéziratos orvosbotanikai művében és Szikszai Fabricius Balázs, 1590-ből származó írásában is megtalálható. Gáti István 1792-ben a szösz kóróként írt róla, ismertetve előnyeit:
„Haszna legfőbb az, hogy a kóróján fel-nyúló igen súlyos szösziből fejér ruhák készülnek, mellyet a vízbe való oszlatás, és az után való el-törés által választanak el kórójától.” – 1792
Az 1800-as években a „házi-iparilag” történő kenderáru készítésről számos feljegyzés látott napvilágot:
„A hová a háziipar csak be lett hozva, mindenütt fényes eredményeket mutatott fel. Sok vidéken a kendert és a lent házi-iparilag kezelik, a serény gazdasszonyok ezeket nagy ügyességgel feldolgozzák, a szálakat megfonják, megszövik s vagy ruháknak készítik el maguk, vagy pedig áruba bocsátják. És e magán-foglalatosság egy kis takarékpénztárt szerez a családnak.” – Békésmegyei közlöny, 1878
A magyar kender egykori versenyképességéről és hírnevéről is számos beszámoló található:
„Európában csak a bálti tenger partjainak egyes részeit kivéve, nincsen kendertalaj, mely aránylag hasonló költség s fáradsággal, olyan finomfogásu, ruganyos szálú, a szövetekre épen úgy, mint a fonalos készítményekre alkalmas nyersanyagot szolgáltatna, mint a magyar televényben termett (…) úgy, hogy Londonban egy tonna bácskait 36o forinttal fizetnek, mig a rigainak csak 220—235 ft a piaczi ára. A lengyel kender szóba sem jöhet minőség tekintetében a magyar mellett és az olasz csak az okszerűbb mivelésnek, a gyakori trágyázásnak köszönheti előnyeit” – Bodola Lajos, 1881
A madarak kedvenc csemegéje a kendermag
A kenderfonál készítése a növény termesztésével kezdődött. A kender magjait mindig április végén vetették el, mert a fagyra érzékeny.
„A kender mélyen mívelt, jól porhanyitott talajt kiván s e szerint az őszi szántást igen meghálálja.” – Pápai Lapok, 1895
A magok vetésekor az optimális kenderrost-mennyiség eléréséhez némi tapasztalatra is szükség volt, ugyanis a túl sűrű és a túl ritka vetés is kedvezőtlen eredményt adott; a túl sűrű vetés esetén a növények megdőltek, túl ritka vetés esetén pedig túl hamar felmagzottak. Mivel bizonyos madarak főként a galambok és a varjak szeretik a kendermagot, ezért ellenük védekezni kellett valahogy, ezért gyakran madárijesztőket állítottak fel a kenderföldeken.
Aratás „nyűvés” és áztatás „mocsolyában”
Ideális esetben a növények július elejére, augusztus végére már kifejlődtek. Ekkor kezdődhetett az úgynevezett nyűvés, ami a növények földből való kiszedését jelentette. A magok eltávolítása után a kévébe rendezett növények áztatása következett, amit a külön erre a célra kialakított kenderáztatókban, a szuhafői tájszólás szerint úgynevezett „mocsolyákban” végeztek. Áztatni azért kellett, hogy a rostok különváljanak a megfásodott részektől. Annak érdekében, hogy a kender ne ússzon a vízen, karók, keresztrudak és farönkök segítségével tartották víz alatt. Az áztatás általában két hétig tartott. De akkor is ellenőrizni kellett, hogy mennyire tört jól, ha elég jól tört, csak akkor lehettek biztosak benne, hogy a rostok már elváltak a fás résztől.
Baksálás és elcsapás a kendertilón, simítás és kendertörés
A feldolgozás következő fázisa a szárítás volt, amit a baksálásnak nevezett módszerrel kezdtek: az alul kioldott kévét széthúzták és „talpra állították” majd kint hagyták a napon. Néhány nap eltelte után a szárítást otthon folytatták. Ez a művelet azért volt fontos, mert csak a jól kiszáradt kendert lehetett „elcsapni”. Az elcsapás gyakorlatilag a növény végigtördelését jelentette. Azért nevezték így, mert a csapatás művelete ténylegesen abból állt, hogy az erre a célra használatos kendertiló eszköz karját – meglehetősen nagy erővel – ismételten lecsapták. A kész „kicsapott” kendert az úgynevezett csapómarokba kellett elhelyezni. A lead_kender_20191106_k.jpg
csapatás után a simítás következett, amely során a kendert csomóba fogva húzták át a kendertiló karja alatt, így a maradék fölösleges fás rész (pozdorja) is ki tudott hullani belőle. A simítást a „törés” követte, aminek célja a puhítás volt. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egy vastag deszkán, krumpli vagy máktörő kalapáccsal (vasbakóval) ütötték, verték az anyagot. Fejlettebb időkben ezt a műveletet a malomban végezték el. A folyamat a puhítás után az osztályozással (vonás), szövéssel, illetve fonással folytatódott.
Mi készíthető belőle?
A kender, ahogy egykor, úgy most is számos kereskedelmi és ipari célra előállított termék készítésére alkalmas, többek közt ruha, cipő, papír, étel és építőanyag is készíthető belőle. A kezdeti felhasználási területek idővel az autóalkatrészként, a bio-üzemanyagként, a gyógyszeralapanyagként és a táplálék-kiegészítőként való használattal bővültek. Ételként leginkább a kendermagolaj, a kendermagvaj és a kendermagliszt használatos, mely utóbbinak az alacsony szénhidrát és magas rosttartalma mellett
különleges tulajdonsága, hogy olyan fehérjéket tartalmaz, amiket az emberi szervezet nem tud előállítani, ezek általában csak a húsételekben szoktak előfordulni. Építőanyagként történő használatának egyik módja a kenderrost-tégla, ami statikai szempontból önmagában ugyan nem elég erős, de vasbeton szerkezetű épületek falainak megépítéséhez kiváló építőanyag. Másik módja a kenderbetonként való alkalmazás, amely már önmagában is elég erős. A kenderház előnye – azon túl, hogy vakolni sem szükséges – az, hogy felépítése jelentősen kevesebb időt igényel, mint a hagyományos módszerekkel történő építkezés.
Erdélyi Károly
Forrás
Molnár Mihály: A kender feldolgozása Szuhafőn. 1974. Bánréve
Székely István: A kender termelése. Pápai Lapok (22), 8., 1895. február 17.
Rácz János: Növénynevek enciklopédiája. 2010, Budapest, ISBN 9789639902404
A szalmafonás, mint házi ipar. Békésmegyei közlöny, 1878 (5). 92.
Bodola Lajos: A kender jövője Magyarországon. 1881. Budapest
